[un verso con asterisco]

“Il dimenticare, da solo, non è una via d’uscita. La costruzione di sé è indispensabile per la guarigione”. Ildikó Asztalos Morell

Non sento più dolore

Non sento più dolore quando all’alba
la luce si getta nei vetri,
e la sua ombra gioca sul muro
dove aspettavo che finalmente
mi prendessi tra le braccia.

Non sento più dolore nel silenzio dell’orizzonte
quando la tempesta si scioglie in nuvole chiare,
e come sapore di sangue rappreso in bocca sovviene
ricordo di baci che s’accendevano divoranti.

Non sento più dolore quando il tuo sorriso traspare
sfuggente nella nebbia del mio tempo che tramonta.
Il silenzio è guardiano nella notte, sorveglia
passante nel mio sogno il tuo viso
come sasso sulla riva lisciato
dall’acqua mite e sospinto lontano*.

Da Ildikó Asztalos Morell, Assoluzione (Feloldozás, ed. Ághegy)

______________________________________________
* Eccomi qua, sotto la “barra del traduttore” dove “mi muovo in incognito, disincarnato fantasma docile e fedele come l’ombra al corpo”, dove “compaio sempre dopo questo discreto segno tipografico a forma di stellina, l’umile asterisco”, “astro domestico: lungi dal vagabondare a piacimento su e giù per il firmamento e fare di testa mia”. Ma “fra un versante e l’altro della barra nera sussite una curiosa simmetria: i due asterischi sono della stessa taglia, come se la stella del firmamento si riflettesse sul mare del mio testo”. (Brice Matthieussent, La vendetta del traduttore)

Sono qua, traduttore, con in mano i versi* di una ritrovata amica di lontana giovinezza, a tentare l’impossibile. Davanti ho solo parole – non la vita di lei, che ignoro – e parole mie a specchio. Sono qui e sono là sopra la barra, a distanza di asterisco.

_____________________________________________

*Már nem fáj

Már nem fáj, ha a hajnal
fényét veti az ablakon át,
s árnyéka játszik a falon,
mely előtt álltam és vártam,
hogy végre karodba zárj.

Már nem fáj, ha csend borul a tájra,
mikor a viharfelhők tisztulnak,
s ha megalvadt vér ízeként a számban
vadul gyúlt csókok emléke felmerül.

Már nem fáj, ha mosolyod átlebeg
ébrenlétem ködös alkonyán.
Csend őrködik az éjben,
vigyázza álmomban elsikló
képed, mit vízparti kavicsként
simít, sodor a víz szelíden tova.

Noi eravamo uccelli

Falco pescatore “fotografato” da una webcam del portale http://www.looduskalender.ee/

“Prima di diventare quelli che siamo, noi zingari eravamo uccelli. Avevamo – cioé avevano quelli di allora – le ali e volavamo come gli altri uccelli e mangiavamo quello che mangiavano loro. D´autunno, quando arrivavano i primi freddi, prendevamo il volo verso la lontana Africa. Quando ci stufavamo da una parte, volavamo dall´altra, quando ci stufavamo anch lí, ce ne andavamo. Insomma, cosí. Continua a leggere

[canzone serale]

Apáti Miklós: Esti dal

Csak egyszer láthatnál ahogy
lovam nyakára hajtom a fejem
magára venné minden fájdalmamat

s te túl sokáig néznél utánam
a hosszan leszálló estben

mindig is tudtad

nincs
nem volt
és nem is lesz lovam

és nincs kinek írnom ezt sem

*

Se solo potessi vedermi una volta mentre
appoggio la testa sul collo del mio cavallo
prenderebbe in groppa tutto il dolore

e tu guarderesti troppo a lungo me
che mi allontano nella sera che lenta scende

hai sempre saputo

non ho
mai avuto
e non avrò un cavallo

e non c’è nemmeno a chi scrivere questo

Mio padre

Apáti Miklós
Apám (Mio padre)
Ha egyetlen egyszer újra várhatnálak
Se solo una volta ancora potessi aspettarti
kinyitmám a kettéhajtott táskát
aprirei la borsa piegata a metà
zörgetném az újságpapírt a két jancsiszöget
farei rumore con la carta del giornale con i due chiodini
egyszer még innék tenyeredből
berrei ancora una volta dalle tue mani
Megmondanád hogy mikor indulunk
Mi diresti l’ora della partenza
képzeletben már akkor fognám a kezed
già allora immaginerei di tenerti la mano
lágy dombok nyomóskutak
dolci colline e vecchi pozzi
várnának ránk türelmesen.
ci aspetterebbero pazienti
Elüldögélnénk sámlidon – három egyenes
Staremmo lì seduti sul tuo sgabello – con tre
puhafából ütötted össze kilenc szöggel
assi di legno tenero lo facesti e con nove chiodi
nézném az ablakot a függönytelent
guarderei la finestra senza tenda
a gyorsvirágzású orgonák lassú fényét
la luce lenta dei lillà che veloci sfioriscono
Korán lefeküdnénk mert a reggel
Andremmo a letto presto perché il mattino
akár a kötelesség – frissen szalutál
come il dovere – saluta fresco
álmomban megvédenél kint a téren
nel sogno mi difenderesti nel parco
álmomban mernék szólni – “bántnak”
nel sogno avrei il coraggio di dirti “mi picchiano”
Dallamtalan életed fütyörészném
Fischietterei la tua vita senza melodia
kezed és arcod árkait óvatosan
i fossi delle tue mani del tuo viso con cura
rárajzolnám Magyarország térképére
li disegnerei sulla cartina dell’Ungheria
hogy megmaradj hogy lássalak
perché restassi perché ti possa vedere
(In Ajánlott küldemények (Missive raccomandate), 1976

Lasciate le parole venire da me

Sütő András
Engedjétek hozzám jönni a szavakat
Jegyzetek hómezőn és porban

Lászlónak szerzett címe, rangja nincs még; néhány öröklött méltósága csupán: családunk hanyatló birodalmának felgyarapítója, anyjának hercege, apjának főhercege, nagyszüleinek grófja, dédatyjának őrgrófja, s ami még reá vár: Szavaink Nagyfejedelemsége. Öröksége hatalmasnak nem mondható – csattogó tehervonatok között egy imbolygó kalitka –, de nyolcszázezer szó-alattvalójával mégis ki nevezné potomságnak? Lexikológusok szerint e kalitkabirodalomban a nap sohasem nyugszik le. Szó-lakóinak számát némelyek az említettnél is többre becsülik: kerek egymillióra s még hatvanötezerre. Álruhás királyfiak akadnak időnként, kik a népszámlálást végzik. Olyanformán is, hogy szó-pogromok vérmezőin feltámasztják a halott igéket, amiként Arany János tette, vagy éppenséggel az életüket vetik oda kiáltó hangsúlynak a megtalált szavakra. Petőfi és József Attila vérfoltos madárserege csiripel a kis kalitkában. Képes lesz-e valaha is László e roppant sereg számbavételére?  [continua]
 *
Lasciate le parole venire da me
Note su campi innevati e nella polvere
László non ha ancora nessun titolo o rango acquisito, solo qualche dignità ereditata: è Incrementatore dell’impero in decadenza della nostra famiglia, Principe di sua madre, Principe ereditario di suo padre, Conte dei suoi nonni, Marchese di suo bisnonno e, quello che lo aspetta ancora: Granduca delle Nostre Parole. La sua eredità non è che sia grandissima – una gabbietta traballante in mezzo ai treni merci roboanti -, ma con le sue ottocentomila parole-sudditi chi potrebbe definirla una bazzecola? Secondo i lessicologi, in questo impero il sole non tramonta mai. Il numero dei suoi abitanti-parole viene stimato da alcuni anche più considerevole della cifra prima menzionata: un milione e sessantacinquemila. Capitano a volte prìncipi in incognito ad eseguire il censimento, facendo anche resuscitare i verbi morti sui campi insanguinati dei pogrom di parole, come fece Arany János, o addirittura gettando la propria vita come accento esclamativo sulle parole ritrovate. In questa gabbietta cinguetta l’esercito di uccellini macchiati di sangue di Petőfi e József Attila. Sarà mai capace László di passare in rassegna questo immenso esercito? [continua]

Chi

Nagy László, Ki viszi át a szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek ki állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt?
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
*
Chi porterà l’amore
Quando la mia vita s’inabisserà
chi adorerà il canto del grillo?
Chi soffierà fuoco su un ramo gelato?
Chi  punterà la schiena all’arcobaleno?
Chi trasformerà con un triste abbraccio
i fianchi di roccia in soffice terra?
Chi avrà dolci parole per capelli
e vene che hanno preso vita nei muri?
E per un credo devastato chi erigerà
una cattedrale con le imprecazioni?
Quando la mia vita s’inabisserà,
chi scaccerà via l’avvoltoio?
E chi porterà, tenuto fra i denti,
l’Amore sull’altra riva!

La quaresima del cuore

Meglepne, ha az emberek boldogok volnának. Csak az emberek hihetik azt, hogy ha bekerítenek egy darab levegőt, és elnevezik háznak, akkor már befoghatják a lélegző lelket is. Jóformán egyedüli fogásuk ez: körbekerítenek sárral egy üreséget, megégetik, és elnevezik edénynek; szavak csorba pengéivel, számok szegényes szilánkjaival körüldöfködik a megfejthetetlent, összefűzik, és könyvként kiadják […]. A láthatatlant körbefestik, a megfoghatatlant szobraikkal körültapogatják, az elérhetetlent keresztül-kasul fényképezik kameráikkal, körültáncolják a mozdíthatatlant. És még büszkék is rá.
*
Mi sorprenderebbe se gli uomini fossero felici. Solo degli esseri umani possono pensare di afferrare il respiro dell’anima dal momento che riescono a recintare un pezzo di aria chiamandola casa. Praticamente è questo il loro unico trucco: circondano con l’argilla il vuoto, lo fanno cuocere e lo chiamano vaso; con le lame slabbrate delle parole, con le meschine schegge dei numeri punzecchiano attorno l’indecifrabile e, rilegato, lo pubblicano in forma di libro […]. Mettono della pittura attorno all’invisibile, con le loro statue palpano l’inafferrabile, con le loro camere fotografano da cima a fondo l’irraggiungibile e danzano attorno all’inamovibile. E ne vanno anche fieri.
 
Temesi Ferenc: A szív böjtje (La quaresima del cuore), Pannon Kiadó, 1991, p. 7